Egymilliós metropolis, ami valahogy mégis kisváros hangulatú. XXI. századi ipari és kereskedelmi központ négyszáz éves faszerkezetes házakkal. Német precizitás és egy világváros sokfélesége, kultúrája. Ez mind Hamburg.
Egy hónapig magam is úgy érezhettem, hogy ennek az ezerkétszáz éves múltra visszatekintő városnak vagyok a polgára. Igaz, nem a sajátomban, csak egy kellemes szállodai apartmanban laktam, de reggelente metróra ültem, és bementem a munkahelyemre, délután sétálgattam a belvárosban, bevásároltam a legközelebbi szupermarketben, úszni jártam meg moziba. Hét végén pedig mindig más-más táját barangoltam be a városnak és környékének.
A németekről azt mondják mifelénk, hogy unalmasak, ridegek, fárasztóan pontosak és munkamániások. Nem állítom, hogy tapasztalataimból általános következtetések vonhatók le, de az tény, hogy szinte kivétel nélkül barátságos emberekkel találkoztam. És nemcsak a szerkesztőségekben – kollégák között –, de utcán, áruházban, kiállításon, ahol csak megfordultam. Dolgozni tényleg tudnak, és a precizitás sem legenda csupán. De hát olyan rossz az, hogy a metró szerelvényei másodpercre pontosan érkeznek, hogy a vonatinduláshoz lehet az órát igazítani, vagy hogy a találkozókra mindig az adott időben érkeznek? Nekem mindez egyáltalán nem volt kellemetlen.
Egyébként pedig nem csak dolgozni szeretnek, élni is. És azt is jól csinálják. Tömegek járnak például a munkahelyükre biciklivel. A várost, a belvárost is, keresztül-kasul szelik a kerékpárutak, és teker fiatal, idős, sovány és kövér, férfi és nő. Munka után pedig lazítanak. A Gänsemarkt üvegkupolákkal fedett passzázsaiban, kedvenc kávéházukban üldögélve, vagy csak a pulthoz támaszkodva, ráérősen beszélgetve megisznak egy-egy pohár pezsgőt.
Ami pedig az unalmat illeti – hát arról Hamburgban szó sem lehet! Először is ott a kikötő, ahová szívem szerint mindennap lesétáltam volna. Város a városban, a Speicherstadt, vagyis a raktárváros, amelyhez hasonló a világon sehol sincs. Az ezernyolcszázas évek második felében épült, helyén korábban is vízen álló kereskedőházak álltak, s a kor legmodernebb színvonalán építették föl liftekkel, légkondicionálással, romantikus, neogót stílusban. Aki errefelé sétál, ma is érezheti a kakaó, a kávé vagy a bors illatát a levegőben, és a vörös klinkertéglás falakon ismeretlen betus feliratokat talál a fényesre suvickolt réztáblákon. A világ minden tájáról érkeznek ide áruk, ma is. A Speicherstadt múzeum bemutatja, hogy történt a tárolás, a mintavétel a gabonazsákokból, a csomagolás, ládákban, hordókban. Izgalmas beleolvasni az egykori üzleti könyvekbe: Wilhelm Müller és fia Türingiából 1926 nyarán küldte a karácsonyfadíszeket Costa Ricába, üvegvattába csomagolva, harmóniumot cinkládában és játékokat fadobozban.
Unalomról egyébiránt már csak azért sem beszélhetünk, mivel Hamburgban összesen 30 színház játszik, köztük a világ egyik legrégebben, 1678-ban alapított operaháza, 7 állami múzeuma és további 40 magánmúzeuma van, 30 mozi vetíti éjjel-nappal a legújabb filmeket. Az én kedvencem az Iparmuvészeti Múzeum volt, ahová rendszeresen visszajártam. Órákat barangoltam a hihetetlenül gazdag antik gyujtemény tárlói közt, elvarázsolt az üveg és porcelán csillogása, és csak nehezen tudtam otthagyni a fotográfiatörténeti kiállítást. Amikor már nem bírta a lábam, beültem a múzeum kávézójába. A kert felé üvegfal választja el, körben a falakon középkori festmények, fotográfiák, a tálaló jellegzetes, márványpultos, múlt század végi darab. Sajttortát ettem és teát ittam hozzá gyertyafénynél, ahogy a vendégek többsége. Erről jut eszembe, hogy Hamburgban bizony jókat lehet enni, különösen annak oázis ez a város, aki a halat szereti. Vendéglők tucatjai specilizálódtak ezekre az ételekre, és százféleképpen képesek elkészíteni. De a vékonyabb pénztárcájúak sem maradnak éhen, az áruházak éttermeiben óriási a választék, és megfizethető.
Nem hagyhatom ki persze a város egyik fő vonzerejét: fájdalmasan gazdag választék kelleti magát a kirakatokban. A Woolworth filléres árucikkeitől a Möckenbergstrasse középkategóriájú áruházain át a belváros lélegzetelállítóan fényes üzleteiig – egy nő számára maga a paradicsom. Ami itt nem kapható, az nincs is!
De mégsem ez marad meg emlékeimben, hanem egy vasárnapi séta Blankenesében – ez a hamburgiak Rózsadombja –, ahol már huvös novemberi szélben sétálgattam az ódon utcákon. Aztán, az Elba partján egy matrózbüfében forralt bort ittam, miközben percenként úsztak el előttem sosem látott, hatalmas tengerjáró hajók, hangosan dudálva, méltóságteljesen, nyomukban sirályok ezreivel…