Drága anyukám kedvenc fiatalkori olvasmányai közé tartoztak a Maupassant könyvek, azok közül is főként a Gyöngy kisasszony és az Egy asszony élete. Nemrégiben beszélgettünk erről, akkor jutott eszembe, hogy még soha nem olvastam tőle semmit, pedig otthoni könyvtárunkban mindkét fentebb említett könyv megtalálható. Most, a befejezés után bizton állíthatom, megértem Anya vonzalmát. Minden megvan ugyanis Maupassantban, ami miatt érdemes elolvasni: lebilincselő történet, melyet nagyszerűen kiegészít a lélek minden rezdülését kifejező ábrázolás. Emellett találkozhatunk még pontos és tiszta társadalomrajzzal a 19. századról, gyönyörű lírikus stílussal, összességében pedig romantikusnak induló, de művészien kiteljesedő realista történettel.

Meglepő, de Maupassant-t a maga korában és utána is még évtizedekig erotikus írónak tartották, akinek műveit nem illik fiatal lányoknak olvasni. Nálánál jobban úgy hiszem, senki nem tanít a szerelem szépségére és a szerelem veszélyeire.

Számomra mindig érdekes megfigyelni, egy adott könyv milyen hatással van rám. Mindenfajta művészeti ág általában mélyen érint, legyen szó filmről, festészetről, irodalomról vagy fotózásról, mert megvan bennem az az adottság, hogy az olvasottakat és látottakat mélyen átéljem, belehelyezzem magam mind az adott környezetbe, mind az emberi kapcsolatokba.

Soha olyat még nem éreztem, ami az Egy asszony élete c. könyv olvasása közben alakult ki és erősödött meg bennem. Az érzés a sajnálat, az indulat, felháborodás és rácsodálkozás elegye volt.

Soha ilyen dühös még nem voltam, folyton az a kérdés kavargott bennem: hogyan változhat meg így egy ember? Hogyan lehet ilyen beletörődően tehetetlen, szerencsétlen?

Jeanne, a könyv elején csupa lángolás, ábrándozás és reménykedés, a sok csalódás következtében azonban teljességgel elveszíti korábbi személyiségét és egy unalmas, beletörődő, cselekedni, változtatni és dönteni nem akaró és nem tudó életet él. S közben sajnálja magát. S néha mi is sajnáljuk őt. Mert lelkének rezdüléseit ismerjük és tudjuk, ennyi csalódást egy ilyen fiatal lélek nem bír, nem bírhat el. Máskor meg megráznánk, vállánál fogva jó erősen, hogy ébredjen fel: nem is olyan rossz a helyzet, s ha életének aktív szereplőjévé válna, igenis tudná alakítani sorsát!

A könyv elején kicsit aggódtam. Hát Maupassant ilyen? Az igaz, hogy Jókai-féle romantika korában élt és még a stílusa is hasonlóan szépirodalmi igényességű, de hogy ilyen émelyítő, ennyire romantikus legyen, még Jókait is felülmúlta. Igazi kihívásnak tűnt.

Aztán kiderült, ez csak a bevezető, hisz ennek segítségével ismerjük meg a zárda után a Jegenyésnek nevezett családi birtokra költöző Jeanne és báró szüleinek életét. A lány, aki naivan álmodozni kezdett. Szerelemről, közös életről és egy véget nem érő boldogságról. A szerelmével, a nagy Ő-vel.

A vidéki nemesség életét jól ismerő Maupassant bemutatja a mindennapok csacskaságait, semmittevő, unalmas látogatásait a vidék kevés számú, azonos rangú és családi hátterű családjaival. Eddig tart hát a romantika, melybe a várakozásoknak megfelelően megjelenik Ő, de Lamare vicomte, akivel néhány hónap múlva beteljesedik a szerelem, összeházasodnak a család beleegyezésével. Julien ugyanis minden lány és minden apa álma, jól nevelt, megfelelő nemesi rangú, elbűvölő, fess, jó társalgó és kedves, s Jeanne így gondokozott: „Vajon ő az igazán? A férfi, akit ezer titkos hang megígért, akit a végtelenül jó gondviselés így az útjába vetett? Ő az a lény, aki számára született, s akinek egész életét odaadja? Ők ketten a kiválasztottak?”

Hamarosan kiderül, ahogy sejtjük is, ennyire egyszerű és szép nem lehet az élet. Pláne nem Flaubert nevelt fiánál, aki a szakadatlan csalódások sorozatát oly tökéletesen ábrázolja. Jeanne csalódik mindenkiben, akit szeret és fontos neki. Csalódik a férjében, aki az esküvő után levéve álarcát törtető, fösvény és hatalmaskodó emberré válik, aki ráadásul Jeanne tejtestvérével csalja meg feleségét, mely kapcsolat nem marad terméketlen, gyermekük születik. Mindezt akkor tudja meg a hősnő, amikor maga is áldott állapotba kerül. A férjtől való eltávolodás, a testi szerelem gyűlölete, aljasító volta innentől kezdve Jeanne életének állandó szereplőjévé válik. Csalódik anyjában, a nagydarab bárónéban, akinek halála után, a virrasztás éjjelén döbben rá annak csalfaságára apja barátjával. Csalódik a vallásban és az álmaiban is.

Maupassant tökéletesen építette fel a cselekményt, egyre feszíti hősnője lelki teherbíró képességét, míg el nem szakad, és míg Jeanne össze nem roppan. Ekkor már nem tud egyedül élni, mindig lesz valaki mellette, aki dönt, aki szükség esetén cselekszik. Először a férje, aztán annak halála után apja, annak szélütése után pedig régi szolgálója, barátnője, a férje első hűtlenségének megtestesítője, Rosalie. Jeanne pedig elfogad mindent, amit a sors neki szánt és elfogadja a többiek döntését életére vonatkozóan is.

A legnagyobb csalódás a szerelmen túl a fia kapcsán éri. Az elkényeztetett, kapzsi fiúgyermek, anyja csalódása után a túlélést jelenti Jeanne számára. Paul az ujja köré csavarja az egész családot, később pedig romba dönti azt, abbahagyja az iskolát, kijátssza családját és összeáll egy prostituálttal. Anyja és nagyapja jövedelmét folyamatosan apasztja, újabb és újabb, egyre növekvő összegeket kér, a nagy bajra és becsületének elvesztésére való hivatkozással.

Érdekes, mert Jeanne egész életében nem vágyott másra, mint arra, hogy szeressék. S ezt nem kapja meg sem férjétől, sem fiától. Idősebb napjaiban gyakran elmélkedett így: Miért nem szerették őt úgy, mint másokat? Miért nem ismerte még a nyugodt élet egyszerű örömeit sem?” Hisz férje második hűtlensége után meghalt, a hűtlen szerető férj keze által. A fia elhagyta, bármennyire könyörgött is, hogy ne tegye. S a végén visszatérni látszott: szeretője halála után anyjára bízta lánygyermekét, s az időközben visszatérő Rosalie, a tejtestvér így sommázza a történetet:

„Látja… az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük”.