Mi jut eszünkbe a hostelekről? Viháncoló fiatalok, egyen- és olcsó szállás, csoportos szobák, “null-panzió” gyorskajával. Hosszú körutazásokhoz praktikus megoldás, pláne ha nem szeretnénk sokat költeni az alvásra. No és persze azoknak is, akik nem rendelkeznek igényekkel semmilyen téren. Nos, a film ezúttal híven tükrözi a hostelek édes-keserű, állandóan másnapos, értelmileg talpig lerongyolódott, zsákos turista-világát, és ezzel párhuzamban egy másik, nem kevéssé igénytelen világot, ahol csapatnyi “elit” pszichopata arra költi a pénzét, hogy közelebb kerüljön a valósághoz. Ezúttal a halál valóságához.

Szigorúan sok-sok éven, és értelmen felülieknek!
Mindjárt a főcím alatt fütyörésző hang fogad bennünket, egy sötét helyen csöpörgő, folydogáló sűrű, vörös folyadékkal. Majd egy közeliben, egy szintén vörösben megmártott ollóval. Vajon mi is lehet ez? Aki arra veszi a bátorságot, hogy beüljön egy horrorra, az valószínűleg ilyen képekre éhezik. És az, ebben az esetben magára vessen.

Kell ez nekünk?
Valószínűleg igen. Ugyanis mindennek megvan a maga varázsa. De hogy a film olyannyira nem az, amelyre egy horror-éhes halandó áhítozik, hamar kiderül. Elindul a cselekménynek éppen nem mondható útibeszámolós-rögzítéses valóság, az Európában céltalanul vándorolgató fű- és szex turisták mindennapjairól, és élményeiről. A két amerikai fiatal (Josh és Paxton valahonnan a buta Californiából persze) Amszterdam utcáin, és bárjaiban tivornyázik nap-nap után az alkalmi baráttal – a szintén állandóan “zöldben izzó” Olival, akit még Párizsból jövet szedtek össze-, mire az egyik görbe este közben megismerkednek Alexejjel. Egy hasonszőrű fiatallal, aki egy sokkal jobb hely ígéretével, Szlovákiába, valahova Pozsony mellé irányítja-csalja őket, merthogy ott aztán a szebbnél-szebb lányok csak úgy kapnak az amcsi fiúkák után. A srácok mindenféle megfontolást nélkülözve útra is kelnek, hogy megtalálják a mennyországot. Ám ott is csak tovább süllyedhetnek saját bejáratú pokluk bugyraiban.

Mily kontrasztos tehát a kép, melyet az alkotó, Eli Roth a szemünk elé tár! Nincs itt szó semmilyen ügyefogyott magyarázatról, körmönfont gondolatiságról, mondanivalóról, csak egész egyszerű sztereotípiákról, melyek talán mindünkben működnek, bárhol is éljünk. Itt maximum gondolat, és mondanivaló felettiségről beszélhetünk. Ebben az esetben, a darab végső soron a világ abszurd paródiáját adja számunkra, amely valljuk be, nem túl csábító. Mit látunk eleinte? Hozzávetőlegesen a film majdnem feléig, “gandzsa-lázban” égő, ostoba gyerekeket, akik kiszakadván az amerikai álomvalóságból, az európai városokba érkezvén mit is keresnek? Bordélyházakat, füstös szórakozóhelyeket, és cannabis-bárokat, miközben vulgáris stílusban üvöltöznek -több nyelven is értve, persze- “anyádokat” és “bazdmegeket”. Klasszikus kép, amely persze hogy előítéletesnek hathat, de nem ebben a kontextusban, ilyen tömegben és megvalósításban. Ahogyan az is, hogy Kelet-Európában még mindig lerobbant Volgákkal, és Ladákkal járnak. És hogy az emberek nagy százalékban Drakula nyomdokaiba szeretnének lépni, mert hát ugye ő is valahonnan onnan származik. Vagy ha nem, őrületes szegénységben és nyomorban lepik el az utcákat árván maradt gyerekeik gyilkos bandái, hogy egy zacskó rágógumiért és cigarettáért öljenek. Az előítéletes és egyben felületes ábrázolás ezúttal mindenkire kivetül, de olyan súlyban és olyan egyértelműen, hogy a figyelmesebbek számára éppen ennek okán elvesztve jelentőségét. És leginkább lényegét. Persze, hogy nonszensz az egész. Ahogyan a sztori további fele is, és egyáltalán a kibontott cselekményváz és ábrázolásmód egésze.

Ahogy befut a vonat szlovák területre, fiatal felnőttjeink hamar “becsekkolnak” az Alexej által megjelölt célmotelbe, ahol csinos lánykák, alig kihívóan be is vezetik őket, és persze a nézőt az álságok, és művi élvezetek mezejére. Minden olyannyira csodásan és zökkenőmentesen alakul hőseink számára, hogy az már önmagában lehetetlen. Kiváltképp, ha az addigi “dokumentum-szerűséget” figyelembe vesszük az amsterdami drogturizmussal és éjszakai élettel. Nagyszerű folyamatosságérzékkel vezetődünk végig a világunk kínálta-adta rondabugyrokon keresztül, magába az emberbe, majd annak legmélyebbjébe belefulladva. A durva partifíling utáni, kijózanodásos, haláltusában, valahol egy elhagyott gyártelep mélyén felébredve. Csatasorba állított kéziszerszámokkal -fúróval, láncfűrésszel, ollóval, kapával, és kisbaltákkal- eljutva egy egészen más fajta kielégülésig, csak ezúttal másokat élvezethez juttatva. A film olyannyira kifinomultan láttatja a beteg embert, hogy helyenként felidéződnek a Ponyvaregény idevágó jelenetei. Winston Wolffal, és a tökéletesen elfogadott gyilkolással, aki stílusosan és hidegvérrel segít eltakarítani a “koszt” a két jómadárnak. És persze Butch-csal a bolti jelenetben, amikor keresi az alkalmas szerszámot, hogy kivégezhesse a perverz bolttulajdonost. Ha nem jutna eszünkbe azért motelünk portáján, a háttérben futó kistévén bepillanthatunk a Jules féle “my name is the lord…” monológba szlovákul.

Egyszóval elrejtve itt is erről van szó, csak sajnos sokkal kevesebbszer kapjuk meg azt a bizonyos helyzetkomikumot, illetőleg egészen más formába öltöztetve. Itt is, főként Paxton kivégzési jeleneténél, a leendő gyilkos ügyefogyottan, és kétségbeesetten keresi a megfelelő szerszámot a vérengzéshez. Egyik után, a másikat próbálgatva. Röhejesen és tragikomikusan, mígnem saját magát meg nem sebzi vele. Ugyanezt tapasztalhatjuk Josh legyilkolásánál is. Az eltanácsolt orvos – akit már a vonatúton megismerhettünk, és aki már a bárban is jelen van, amikor a gyerekek mulatoznak-, összetéveszthetetlen módon adja újra meg újra a csendes őrültet, idióta filozofálgatásaival, a kezünkkel elveszített kapcsolatról, és a húsevésről. Akárcsak Jules filozófiája az öldöklésre a Pulp Fictionben. Logikus, hogy visszaköszön Josh feldarabolásánál. Ahogy az is csak egy vicc a darabolás közepette, hogy kulcsmondata valahogy így hangzik: “… mindig is orvos akartam lenni, de nem mentek a vizsgák…”.

Mindazonáltal a film Paxton menekülési kálváriájával teljesíti be az abszurd komikumot. A pszichopata karmaiból való kiszabadulás utáni három, egymásután lezajló jelenetben való részvételével, és a helyzet felfogásával. Majd – maga is gyilkossá válva- a helyzethez való alkalmazkodásával. Ne már, hogy ez ilyen könnyen megy egy butuska, napbarnított, californiai srácnak? Először a “hentesnél” vagyunk, aki szép komótosan pakolgatja, és darabolja további miszlikekre a legyilkolt amcsikat, és másokat. Majd az öltözőben, ahol Paxton találkozik egy agyament “elit” pszichopatával, aki csorgó nyállal magyarázza és kérdezgeti tőle, hogy vajon hogyan végezzen megvásárolt áldozatával. Végül, pedig Kana – a motelben megismert lány- kimentésénél, megkapjuk a tartalmat.

Benyitva a szobába, az előbbi – öltözőben megismert – vigyorgó beteg állat látványa, kínzószerszámmal a kezében a szadomazo szerepben lévő prostituáltra utal még Amszterdamból. Aki szintúgy kiparancsolja a szobából a meglepődött gyereket. A két jelenet egymást idézi, és arra irányít, hogy sok perverz ember van a világban, és egyik sem jobb a másiknál. És hogy egyikből a másik megvalósulásba való eljutás körülbelül egy Amszterdam-Pozsony vonatút alatt megtörténhet az emberben. És sajnos meg is történik.
Visszatérő jelenetek és mondatok egész sora tarkítja tehát a filmet, “déja vu”-k egyértelmű megvalósulása, felvilágosítva az értelmes befogadót, hogy itten kérem, nagyon nincs szó arról, hogy mi a brutalitást, és az erőszakot hirdetjük, hanem csupán arról, hogy nincs még egy hely az Univerzumban, ahol ennyi állat élne, embernek mondva magát, mint itt a Földön. Kikészítően erős a gondolat, amely a film hatására képződik bennünk, és ez az utólagosan felvilágló tartalom, még ha csak ily indirekt módon is – hosszabb hatásidő eltelte után -, de elfeledteti velünk az amúgy szerencsésen nem túlzásba vitt brutális, kínzókamrás jelenetsorok képeit.

Összességében így kapunk egy furcsa egyveleget, amely semmiképp nem horror, a szó klasszikus értelmében, mert valós közegbe, mindennapokba helyezi át, és láttatja beteg emberek, perverz kielégüléseit. Semmit nem rejtegetve, körvonalazva a sötétebbik oldalt. Itt nem maradnak képek -melyek álmatlan éjszakáinkon előjönnek- csak valami egészen más. Egy egyszerű, és éppen ezért bonyolult gondolat. Az ember megvalósulása és tartalma maga. Hogy ilyen is tud lenni, és hogy talán pont ezért kellene figyelnünk egymásra, magunkra, és egyáltalán a világra. Mindenesetre a film botrányossága, nagyon durva abszurditása, és értelmetlensége valószínűsíthető előzetes céllal, nem véletlen, hogy negatív reklámot képez magának, így lendítve előre az alkotók további sikereit.

Eredeti cím: Hostel
Rendező: Eli Roth
Főbb szerepekben: Jay Hernandez (Paxton), Derek Richardson (Josh), Eythor Gudjonsson (Oli), Barbara Nedeljakova (Natalya), Jana Kaderabkova (Svetlana)